Név: Braun de "Crow" | |
Becenév: Varjú | |
Nem: Férfi | |
Születési idő: 1840 Február 28 | |
Rang: Salak, akiket elfeledtek. Salak, akik feltámadnak. Akárcsak egy fekete főnix - a varjú. | |
Faj: Fertőzés. Úgy nevezik. És minket magunkat, fertőzötteknek. Elhanyagolt, letűnt másai az emberi fajnak. De nem mondanak igazat. Mi többek vagyunk! Mi vagyunk az evolúció! | |
Foglalkozás: A magam ura vagyok, de leginkább kocsmákba, vagy néhány polgári gyülekezetbe is meghívnak szónokolni. Leginkább izzítom a népet. És egy vezetőt adok nekik! | |
Szint: Az Immundiumban szolgáltatnak nekem egy otthont, de az Infernoban kellett sokáig életben maradnom. A szint ismeretem 3-as fokozatú ezáltal. | |
Család: Halottak, az én hibámból. Anyám a születésembe, apám az ő halálába. A nővéremet pedig levadászták. | |
Képesség Erő 1-es szint: Az úgynevezett fertőzés ugyan teljesen eltorzította karjaimat, azokba emberfeletti erőt gerjeszt és a reflexeimet is rendkívülivé tette. Szemeimmel kétszer olyan messzebbre és kétszer olyan pontosan tudok látni, mint az átlag emberek | Képzettség - Tűzfegyverek, dobókések 1-es szint: Tűzfegyverekkel és eldobható késekkel képeztem magamat - Politika, jog 1-es szint: A politikában én képviseltetem az elveszetteket, akik az utca sötétjében általam együtt fognak felkelni és felszólalni, üvölteni fegyvereiket rázva: SZABADSÁG! - Szónoklás 1-es szint: Képzett vagyok a szónoklás ama művészetében, leginkább azért, mert csak az igazságról beszélek. |
Külső jellemzés Magasabb vagyok, mint a legtöbb ember, és eltorzult testem nem kis termetű. Válaim szélesek, ám egyik kissé feljebb húzódik mint a másik. Szemeim eldeformálódott arcomat védő álarc lencséi mögül lilán világítva bukkannak fel. És a gázálarc, mi borítja arcomat percenként lassan kiereszt egy-egy gázfelhőt a varjú csőrt ábrázoló maszk elejéből. Fejemhez egy fekete cilinder simul, elrejtvén hosszú fekete hajam nagy részét. Egy frakkot viselek egy hatalmas fekete szőrmekabát alatt, amelyet vállaimra felhúzva hordok. Fekete bakkancsaim acélbetétje keményen koppan a macskaköves utcák felszínén. Kezeim csúfságát egy pár gazdag fehér kesztyű rejti. | Belső jellemzés Gyűlölet fortyog bennem, gyűlölet ezért az egész városért. Ismerem én igazi formáját - ismerem a lebzselő nemességet, ismerem a nagyképű polgárságot, ismerem az elnyomott és ösztönlények szintjére taszított salak népét, sőt, még a hetek valódi játékait is. És valamennyire azt is, mi rejlik a falak mögött. És mindez végtelen dühvel tölt el. Dühvel és utálattal az emberi fajjal szemben. Hogy tudom, milyen szörnyű lehet az ember, ha éhezik - ételt akar, vagy hatalmat. És én mindkettővel egyszerre fogok végezni. Más lesz ez a világ! Én meg fogom változtatni! És ezért a változásért bármire képes vagyok! A holtak listája egyre csak nő. Hát nem árt még pár hullazsák. Azok őrültnek neveznek. De ők azok! Ők az őrültek! Én csak különleges vagyok! Különb népemtől és az emberektől! Különb a nemesi férgektől! Én láttam... láttam! De nem vagyok én gonosz... félelmetes egy kicsit talán, azt magamnak megadom. De igazából, csak nem értenek meg az emberek. Pedig én próbálom megmutatni nekik, mennyire kedves vagyok, mennyire jótékony vagyok... mennyire szerető... de ha azok az emberek elárulnak. Nincs más lehetőségem. Megölöm őket. Ha kell, megölöm mind. |
Előtörténet
Lassú léptekkel jártam végig az Immundium utcáin. Mindenfelé otthontalan emberek feküdtek az utcákon. Egyeseknek fekélyes kinövések terültek el karjain, arcán. Fertőzöttek. De arra nem gondol az ember, hogy a gonoszság milyen mértékben, és hányunkat fertőz meg. És arra sem, hogy ami talán gonosznak tűnik, egyszerűen csak nem megértett.
Pedig én is olyan voltam, mint ők. Az utcán szenvedtem, jajgattam csípő, égő sebeimtől, és csak vakartam a fekélyes bőrömet, amíg vagy az ujjam, vagy a bőröm vérezni nem kezdett. A nővérem ugyanezt tette. Már legalább tíz éve volt, hogy véginéztük, ahogy apánkat agyon szúrták, majd miután elvették értékeinket az alkoholtól bűzlő holttestet hagyták csak hátra, hogy mi a salakhoz méltó módon egy csendes helyre húzzuk, és ott is hagyjuk rothadni. Néha a patkánynak is enni kell - gondolom most így tovább a régmúltat. Úgy gondoltuk, nem maradt másunk, csak az életünk. Én még csak öt éves voltam. Ő már húsz, de sehol semmiféle munkát nem ajánlottak nekünk, kivéve a prostitúciót, amelyre szerencsére nővérem nem akart vállalkozni. Így azonban csak naponta kétszer tudtunk étkezni, egy nap egyszer. Amíglen...<
- Kérem... adjon... jó uram...! - nyújtotta felém kezeit a vénember. Azok sártól és a fertőzéstől megfekedettek voltak. Én csak megráztam a fejemet, és egy érmét pendítettem a kezébe.
- Ne alkoholra, kérem. Inkább ételre. Hogy legyen még remény... - szólaltam fel rekedtes hangomon az álarc mögül, majd választ sem várva sarkon fordultam, és tovább mentem, cilinderemet egy könnyű mozdulattal megigazgatva. Hogy juthattunk ideáig?
A nővérem találkozott egy fiúval. Arthur, ha jól emlékszem. Egy-két mosollyal, a kosztól tiszta kezeivel és különösen csillogó fogaival azonnal megnyerte őt, és egy helyet ajánlott. Ahol még a magunkfajtáját is elfogadják. Mi lehetett az a délibábos tündérország, amely így szerette volna az emberséget? Ahol élhettünk?
Először csak egy tábornak tűnt. Különösen levert emberekkel volt tele. Ekkor már sejtettem, hogy nem egy jó helyre kerültünk. A testvérem sohasem krédezett semmit - nem kérdezett a helyről, nem kérdezett a többi ember helyzetéről, vagy hogy kicsoda is lehet Arthur. És tőlem sem kérdezte, hogy vagyok. éhes vagyok-e. Hiányolnám-e, ha kiontanák életét.
Az egyik nap a tábor pár gyermeke és az anyjuk úgymond befogadott engem, mivel a testvérem elvileg elutazott. A felsőbb szintekre. Hogy lehetett ő ennyire megnyerő? Hogy lehetett ennyire édes más emberek szemében? Szerintem ő csak egy szörnyeteg volt. De tévedtem. Igen. Tévedtem, amikor azt esküdtem magamnak, hogy nem hiányolnám, ha örökre eltűnne. A gyerekekkel játszottam, amikor megpillantottam Arthurt - a természetes dögvigyorral a képén. Odarohantam hozzá és néhány katonatársához, akik fegyveresen körülvették. Hol van? Hol van a testvérem? Mi történt vele? Először Arthur társai kemény fémpuskáik tusával arconcsaptak, és én a földreestem, de a csábító leintette őket, és azt mondta, jöjjek vele. Az egyik sátorba vezetett engem. Éreztem, ahogy a pupilláim kitágulnak és a szívem hevesebben ver. Nem erre vannak a felsőbb szintek bejáratai. Itt hagyott volna, teljesen megfeledkezett volna rólam? De nem... amit megláttam, szörnyebb volt annál.
Ki volt feszíttetve. Csuklóiból szögek álltak ki, és egész karja vöröslött a megszáradt vértől. Meztelen volt, és láttam a karomnyomokat és markolásokat.... mindenütt a testén... nyakát már régen elharapták. Teljesen kiszállt belőlem az erő, és úgy éreztem még kiáltani sem vagyok képes. Az alakok megvillogtatva mögöttem éles fogaikat és vöröslő szemekkel letekintve rám röhögtek, majd Arthur előlépett és fogát csattogtatva akart elkapni engem. Én rohantam, amilyen gyorsan csak tudtam. El, ki a sátorból, ki a táborból, ki a világból. Olyan gyors voltam, amilyen gyors talán még soha ember nem volt a világon. Ők utánnam mentek. Olyasmi felkiáltásokat hallottam tőlük, mint: "Értékes," "Különleges," "Finom." Akkor még nem tudtam, mire is célozhatnak, talán csak sejtettem.
Addig futottam, míg végül az Inferno egyik járatába nem tévedtem. Nem is akartam belegondolni, hogy egy zsákutcába kerülök - csak menni, menni, el kell menni! El kell menni! El kell menni! De nem. Beképzelt voltam, és ostoba, sőt, még meg sem tudtam állni anélkül, hogy neki nem csapódtam volna a kemény kőfelnak. Karomtól a sziklák megrepedtek. Utolértek. Csak egy sötét alagútban voltam, egyedül, a szájuk szélét nyalogató, vöröslő szemű alakokkal körbevéve.
- Gyere, gyere, nem bántunk... nagyon...!
Közelebb léptek. Nem tudtam, mit tegyek. Az egész testemet remegés fogta el. Itt halok meg? Ennyi lenne? De hiszen még oyl fiatal vagyok. És a nővérem? Ő... őt.... ők.... mit akarhatnak tőlem?! Nem akarok! Nem akarom! Nem akarom!
Nem akarod?
Az őrök lámpáikat kezdték csapkodni, ahogy azok fénye kezdett kimúlni. Hamarosan a kis alagút zsákutcájában teljes sötétség lett.
Nem akarod?
Ki lehetett az a hatalom? Semmit sem láttam, csak azt éreztem, hogy egy forró folyadék mocskolta be egész arcomat. Az őrök jajgattak, hörögtek, és valami egy hátborzongató csikorgó hangot adott ki. Aztán a lámpák újra meggyulaldtak. És én két hotltestet láttam heverni a földön, teljesen szétszagatva. De a legtöbb vér... az én kezeimen volt, ujjaim végéről a körmök egy része letört, másik élesebb volt a kelleténél.
Nem akartad. Hát segítettem.
Jelent meg ismét a hang, majd a repedés mögül fényt láttam. Fénycsóvákat, amiket időnként eltakart valamiféle mozgás, ismét sötétté téve a kőfalat. Ahogy a repedéshez közeledtem, és betekintettem a kicsinyke lyukon, egy lila szem bámult vissza rám.
Most te segíts nekünk!
Íriszem összeszorult, ahogy a lilafény ellepte arcomat.
Becsapnak. Kihasználnak. Ők gyűlölnek. Hazudnak nektek. Hazudnak az Istenetekről. És hazudnak rólunk! Ahol éltek egy börtön! Az egész egy börtön, amelybe ti vagytok a rabok is és a bábok is, a hetek pedig a pénzesek, a politikusok, akik bezárattak, a bírók, és mindenek előtt az igazgatók! Engedj be! Engedj be minket! - és a hangok megsokszorozódtak fülemben, mintha ezrek kiáltottak volna nekem - Engedj be! Segíts! Pusztísd el a falakat! Engedj be! Kérlek!
Egy villanást láttam, majd egy teljesen üres pusztaságban voltam. A távolba semmi sem látszott - nem volt fal, nem volt zárka, a kék ég fénylett felettem. A közelemben pedig egy hatalmas aranytrón feküdt. Rajta egy ezüstös-platinás köntösbe öltöztetett csontváz.
Az Uralkodó! Halott! Nincs megmentő! Csak mi! Engedj be!
Igazuk volt. Igazuk van! Be kell engedni őket!
Pusztísd el a falat!
Be kell engedni őket! Be kell engedni őket!
Pusztísd el Delirium falait, és szabadulj fel!
Igen. Igen. Nekem ez a küldetésem. A szabadság. Általuk. Szabadság! Szabadság! ledönteni a falakat!
Azt hiszik, megőrültem! Azt hiszik ostoba vagyok! Pedig akkor ők! A fekete lények! Megmutatták nekem! Megmutatták, mi is történt igazából ezzel a világgal! Megmutatták, mit hozott az Uralkodó évezredekkel ezelőtt, és mit tett Deliriummal az emberi faj! Milyen börtönné alakította! Egy börtönné, amelyből most a Salak kitör! Hamarosan! Hamarosan, emglátja ez a világ, mit is tesz az új faj! Mit fog lépni egy fejlettebb ember! Mit fog jelenteni a szabadság! Delirium! Most népünk hadat üen neked! És nem lesz többé elnyomás - nem lesz nemesség, nem lesz salak, nem lesznek börtönfalak. Nem lesz Delirium. Csak a fekete lények áldása!
