 | Név: Eugenides Ri'sam |
Becenév: Gen | |
Nem: férfi | |
Születési idô: 1845. január 11. | |
Rang: salak | |
Faj: fertőzött | |
Foglalkozás: testőr, bérelhető harcos és orgyilkos | |
Szint: Tribium | |
Család: Családjával, noha mindannyian élnek, nincs kapcsolata; egyetlen barátja van, akit testvérként kezel, Dash. Sok kimondatlan titok van közöttük, a természetük pedig szinte tökéletesen ellentétes, de valószínűleg utóbbi az egyetlen ok, hogy barátságuk egyáltalán működik - Gen hideg nemtörődömségén kevesen jutnak túl. | |
Képesség Hüllőfertőzés miatt: sötétben látás: 1. szint rejtőzködés: 1. szint | Képzettség Fegyverismeret 1. szint Közelharc 1. szint Méregismeret: 1 szint ~oOo~ Tribium ismerete: 2. szint Eritrium ismerete: 1. szint |
Külsô jellemzés Filigrán testalkata és átlagmagassága miatt a felületes szemlélő számára rejtély lehet, hogyan keresheti a kenyerét fegyveresként, de elég a közelében eltölteni néhány percet ahhoz, hogy ez ne legyen ennyire meglepő: mind mozgásában, mind kisugárzásában van valami ragadozószerű, csendes energia, ami hitelessé teszi. Általában maszkot és köpenyt kénytelen hordani, hogy takarja arcát, csak akvamarin szemeit hagyva szabadon; utóbbiak többnyire hűvös kifejezéstelenséggel méregetik a világot és a benne élőket, mintha minduntalan értékelné, amit lát, és nem lenne túlzottan elragadtatva az eredménytől. A gondos védőöltözet alatt bőrét több helyen kemény, acélkék szarupikkelyek borítják; nem alkotnak összefüggő egészet, de elég helyen megjelennek ahhoz, hogy feltűnő legyen, és ne akarja mutogatni, hacsak nem ébred fel benne az instant vágy, hogy elvigyék az elit katonaságnak délutáni nasi gyanánt. Tejfölszőke hajától, szemöldökétől és szempillájától eltekintve nem nő szőr a testén, tovább fokozva ezzel fertőzöttsége egyértelmű jegyeit, s kénytelen állandóan melegen öltözni - nehezen tartja meg a testhőjét, egy-egy hidegebb tél komoly fagyveszéllyel jár a számára. Járása puha, akár kecsesnek is mondható. Arcvonásai élesek és kemények, alapvetően sápadt bőrével összejátszva pedig olyan hatást keltenek, mintha márványból faragták volna. | Belsô jellemzés Alapvetően hideg és érzéketlen, nem igazán tud bánni az emberekkel - hacsak a harcművészetek különböző formáit nem soroljuk ide -, az empátia pedig sosem tartozott kívánt tulajdonságai közé. A vereséget nem képes elviselni, de mivel életfilozófiája, hogy a harcnak addig nincs vége, amíg nem ő győzött, ezzel még ritkán kellett kompromisszumot kötnie. Küzdő típus; büszkesége nem engedi, hogy meghátráljon, ha pedig valamit szeretne elérni, nem válogat az eszközökben, ami sokak szemében kegyetlenné teszi. Ajkai sokszor húzódnak gunyoros negyedmosolyra, fanyar és szarkasztikus humorról árulkodva, bár ennek az arckifejezésnek sem szoktak tanúi lenni, tekintve, hogy senkiben nem bízik annyira, hogy levegye maszkját. Foglalkozása ellenére nem kenyere az erőszak, általában vannak sokkal asszertívebb módszerei is, de nem riad vissza egy kis vértől sem - a testén végigfutó hegek mennyisége arról árulkodik, mások sem riadtak vissza az övétől. Végtelenül türelmes, órákig képes szinte mozdulatlanul egy helyben ülni vagy guggolni, ha a feladata úgy kívánja, és az emberekhez is tud ugyanígy viszonyulni: ritka, hogy elveszítse a fejét, vagy meggondolatlanul cselekedjen. Alkatilag hajlamos a melankóliára, számára a közmondásos pohár nem félig teli, vagy üres, mert már kezdetnek sem volt egy csepp víz se abban a szerencsétlen üvegben. Makacs, morózus és mogorva – soroljunk még tulajdonságokat m-el? Mizantróp, manipulatív, és nem utolsó sorban maximalista –, továbbá szinte fizikai fájdalmat okoz számára, ha engedelmeskednie kell valakinek, épp ezért ha elvállal egy megbízást, a legalapvetőbb dolgokon kívül soha nem engedi, hogy megkössék a kezét. Öntörvényű és modorát sokszor egy istállósfiú is megirigyelhetné, de ezzel párhuzamosan is igyekszik minél jobban észrevétlen maradni, már amennyire ez a feladat elvégezhető egy maszkos, sötét alak számára. |
Elôtörténet
Lustán mozgatta meg a tagjait az enyhe napsütésben, miközben nyugalmat kényszerítve magára bekanyarodott a legközelebbi sikátorba, hogy a félhomály elnyelje alakját az utcán járók tekintete elől. Nem tudta levetkőzni rossz előérzetét, az évek pedig megtanították rá, hogy bízzon az intuícióiban - még a soha át nem melegedő mellékutca is sokkal kényelmesebb, mint az "elit" katonaság tányérjára áldozni pikkelyeit, és hát a fejét is szerette volna megtartani magának, már csak esztétikai szempontokból is. És ha úgy érezte, hogy nézik, a legjobb megoldás egyértelműen a csendes szublimáció.
Arcán egy fintor árnyékával lépte át az útjába kerülő szemetet - köztük a hajléktalant is, aki a macskakő közepén elterülve elég alkoholt párologtatott ahhoz, hogy egy mélyebb szippantás szédülést okozzon -, majd az utca végét jelző alacsony falon átlendülve hangtalanul ért földet a másik oldalon, hogy aztán elvegyüljön a dolgukra siető polgárok között.
Utálta ezt a rejtőzködést, a megszokás pedig nem segített a kényelmetlen érzésen. Olyasmit kellett titkolnia, amiről még csak nem is tehetett - életvitele bőven adott volna rá okot, hogy amiatt legyen kénytelen takarni az arcát, de a sors fintora, hogy elég csendesen végezte a munkáját ahhoz, hogy ne kerüljön erre sor. A fertő persze teljesen más lapra tartozott; egy megrendelésre elvégzett gyilkosságot hamarabb bocsátanának meg, mint a tényt, hogy volt mersze túlélni egy szörnyeteg támadását.
Ujjai automatikus, tudattalan mozdulattal csúsztak a kulcscsontja alatt húzódó hegekre a ruha durva szövetén keresztül. Hiába a vastag anyag, még így is tapintani tudta az egyenetlenséget, ahol a pikkelyes szörny fogai húsába mélyedtek, s a felsőtestén végigfutó karomnyomokkal párosítva groteszk dombortérképét adták az este történéseinek. Rosszabb pillanataiban úgy érezte magát, mint a faragványokkal díszített bot, amit az ősidőkben élő bárdok azért hordoztak magukkal, hogy a nehezebb szövegű énekeket fel tudják idézni a fa mélyedéseire helyezve ujjukat. Mínusz a dolog művészi értéke és értelme. Plusz a járulékos haldoklás és életre szóló trauma.
Bár ki tudja, valószínűleg a botok véleményét sem kérték ki előzetesen.
Elég régen történt már ahhoz, hogy ne okozzon számára fájdalmat a kósza emlék, noha valójában soha nem békélt meg a helyzettel; inkább csak ez az egész elvesztette számára a fájó élt, mint egy agyonhasznált, kicsorbult kés. Konstatálta a helyzetet, mindent egy-egy részletben - igen, a tizenhetedik telén áttört a falon valami, ami ellen semmi esélye nem volt védekezni. Igen, órákig feküdt a saját vérébe fagyva, mire valakinek eszébe jutott áldozatokat keresni. Igen, amint képes volt újra lábra állni, egy maréknyi pénzérme társaságában kívülről bámulhatta az ajtót, ami elméletileg az otthonát rejtette.
Utóbbinak nem kellett volna meglepnie, alapvetően soha nem volt felhőtlen kapcsolata a családjával, mindent összevetve mégis túl sok volt számára a változás. Félig még betegen találta magát az utcán, miközben teste folyamatos deformáción ment keresztül, amellyel egyszerűen nem tudott mit kezdeni - és hogy őszinték legyünk, nem is akart. Újra és újra a Fal mellett bukkant fel, egyre piszkosabban, soványabban, hüllőszerűbben: várta, hátha lesz valami, ami befejezi a megkezdett munkát.
A szerencse most sem állt az oldalára.
Eltelt az első év, Gen pedig mindössze annyit volt képes felmutatni, hogy túlélte. Nem tudta, hogyan; amikor maga mögött hagyta Eritrium utcáit, mondván ott nincs keresnivalója hozzá hasonlónak, biztos volt benne, hogy lehetősége sem lesz hozzászokni az Inferno életéhez, az ottani halálhoz viszont annál is inkább. Ahhoz képest, mennyit csatangolt erre gyerekként puszta vakmerőségből és hogy megmutassa, mennyire bátor, meglehetősen elvesztette a hely a varázsát.
Az elhullás pusztán erős kívánása viszont keveseknek hozta el eddig a várt eredményt, többek közt Gennek sem: valahogy átvergődte magát a napokon, egyenként, ha kellett, órákra bontva. A pénze meglehetősen gyorsan elfogyott, így hamar kényszerült arra, hogy beolvadjon a csatorna népébe: egy nagyobb, főként zsoldosokból álló bandához verődött, akiket akkor béreltek fel, ha a kérdéses feladat túl alpári volt az eliteknek. Magára szedte a különböző fegyverekhez és a kétkezi harchoz szükséges tudást, innentől kezdve pedig nem vonták kérdőre, hogy ki ő, és mit akar - nem ő volt az egyetlen fertőzött, akit képességei miatt aprópénzért alkalmaztak.
Az idő múlt, a hegek halványultak, a pikkelyek ismerőssé váltak, családja árulása pedig érthetővé lett: a fertőzés szégyen volt, ők tehetős polgárok, akik nem engedhették meg maguknak ezt a csapást. Gondolni kellett a többi gyerekre is, és az ő lehetőségeikre, amelyek mind elvesznének, ha visszacsúsznának Tribiumba, vagy még lejjebb. Arról nem is szólva, mennyi fejfájást okozott szüleinek kölyökként: állandóan az alsóbb rétegekbe szökött, történelem helyett verekedni tanult, mindenféle lányokkal találkozott, a mondottaknak pedig igyekezett a szöges ellentétét tenni. Ha belegondolt, a Ri'sam família sokkal hamarabb tekintett rá takargatnivaló hibaként, minthogy esti kijárása véres eredménnyel zárult volna. Jóval régebbóta néztek rá úgy, mint kimetszendő rohadásra, minthogy valóban szürkülni kezdett volna a bőre, csak ürügyre volt szükség, amelyre - úgy tűnik - nem kellett sokat várniuk.
A megértés és a megbocsátás viszont nem ugyanaz. Helyes kis bosszúvágyat érlelt magában, amelyet minden egyes külső elutasítás, vagy megvető tekintet táplált, érkezzen akárkitől, mígnem az elfojtott, agresszióvá nevelt fájdalomhoz társult egy terv is. Eleinte csak néha bukkant fel a szülői ház közelében - elég jó volt rejtőzködésben ahhoz, hogy csak a szemük sarkából pillantsák meg, vagy annyit érezzenek, hogy valaki nézi őket. Ott volt, amikor reggel dolgozni mentek, ha ételhez ültek, vagy ha apja látogatást tett a bordélyházban. Zsarolni kezdte őket jelenlétével, csinos kis levélben fogalmazva meg követeléseit, azon egyszerű okból, mert élvezte a félelmet, amit azok egyértelműen éreztek. Csomagokat is kaptak szokatlan szeretete célpontjai - egy-egy levágott ujj vagy fül az ajtó előtt, mérget tartalmazó, halálfejjel ellátott fiola a borosüveg mellett, veszett patkány a kamrában.
Nem, nem tartotta túl kicsinyesnek vagy alantasnak, amit tesz; a moráljaitól valahol félúton megvált, úgyhogy szörnyen elégedett volt a végeredménnyel.
Amikor már kiszórakozta magát és elég pénze lett ahhoz, hogy elhagyja Infernót, letelepedett Tribiumban. Alig töltötte be a húszat, de elég tehetséges volt a választott szakmájában ahhoz, hogy ne legyen szüksége a banda támogatására. Vakmerőségének és kreativitásának köszönhetően gyorsan híre ment azokban a körökben, ahol szolgáltatásaira igényt tartottak; egy ilyen munka alkalmával találkozott Dash-sel is, aki tolvajként tengette napjait, és hamarosan egyértelművé vált, milyen remekül kiegészítik egymást a problémásabb megbízások során. A munkakapcsolat hamarosan bajtársiassággá, majd barátsággá mélyült, az évek pedig kialakítottak egy olyan bizalmat kettejük között, amelyre Gen korábban képtelennek érezte magát.
Épp ezért volt Dash az a személy, akinek a lakásába most beengedte magát, mielőtt összegyűjtötte volna a lélekjelenlétet ahhoz, hogy meggyőzze magát: akárki figyelmét keltette fel, sikerült leráznia, és elég biztonságos hazatérnie. Azt hinné az ember - hibrid -, ennyi idő alatt sikerült már megszoknia a bámész pillantásokat, valahogy mégsem megy neki instant paranoia nélkül tekinteni az ilyen helyzetekre. Túlzottan hozzánőtt az életéhez ahhoz, hogy ilyen könnyedén megváljon tőle, elvégre minden idejüket együtt töltik, vagy mifene.