Kedves Paxton

Ezúttal nem sajnálom, hogy sosem kapod meg ezeket a leveleket, szeretem azt hinni, hogy nem létezel, könnyebb lenne mindkettőnknek.
Egy Abelionni nevű kellemetlenkedő, okoskodó, gazdag embert műszemmel varrtak a nyakamba. Ez is olyannak indult, mint minden fárasztó feladat, nem kötött le, meguntam aggályoskodni, hogy kiküldetések helyett ezzel szívják az energiám, s részemről köszönöm szépen semmit nem adtam volna a dologhoz. Különösebben éhes sem voltam, fárasztott, hogy a férfi belekötött minden második szavamba, lenézett, de hozzáállását, hogy úgy mondjam megszoktam, egyáltalán nem kellett volna kihoznia a sodromból. Gyenge voltam… Azt az érzést keltette nem végzem jól a munkám, ami bizonyos szemszögből így is van, másrészt te is tudod, tisztában kell lenned vele, mekkora hiba volt belépni a seregbe és ha csak egyetlen pillanatra vissza tudnék menni az időben…
Felesleges létem az orrom alá dörgölni veszélyes lépés volt, tudom, nem érte meg, sem az erő, sem a vér nem kárpótolhat soha, de hogy korcs önmagam ennyire ellenem fordul…
Bántottam, még emlékszem, ahogy a mélybe lógatom, épp csak le nem hajítom a falról azt, aki a legkevésbé volt érdemes a figyelmemre. Elhajítottam, megmutattam ki az erősebb, összetörten és kiszolgáltatottan vittem oda, ahová eredetileg kísérnem kellett volna, s nem értem be kevesebbel, minthogy az életéért könyörögjön nekem. Megtorlás, bosszú, elvakult hatalom, amire emlékszem, s az utolsó benyomás mielőtt elragadott volna valami őrült, földöntúli érzés, a vérének íze, az elégedettség volt, s lassan belém kúszó átváltozás. Más volt, nem olyan, mint mikor vadakat ölök, félvéreket, vagy ártatlanokat, ez most olyan utakra vitt, amire se nem emlékszem, se nem akarok emlékezni, valami benne, ebben az Abelionniban teljesen elvette az eszem, a következő kép amire emlékszem, hogy vámpírok törik ránk az ajtót, hát persze – jutott eszembe – hiszen itt vagyunk a messzi északon, a falon és magam is egy vagyok közülük. A kezem vérben ázott, saját kardom sebe által, amit, mintha sejteném Abelionnitól akartam elvenni. Aztán ránéztem, nem tudom mit csináltam vele, de tartok tőle, hogy nem a haját fontam be és jóéjtpuszikkal halmoztam. Pax…nem tudom mit csináltam azzal az emberrel és nem is akarom tudni, hogy a vér eltol egy másik létezési síkra, hogy nem vagyok többé Averill elfogadtam, de ez valami más, veszélyesebb, olyasmi, amit nem tudok megemészteni. Remélem, elszállítják innen ezt az embert, nem szabad találkoznom vele, megéreznem az illatát, vagy rájönnöm mit tettem vele, sejtem, hogy kegyetlen büntetés, megvonás vár rám, amit se bánni nem fogok, se ellenkezni vele. Egyedül akarok lenni, lent, mélyen, sötétben, magam, nem szabad emlékeznem arra az ízre, még fagyosabbá kell dermednem, hogy ne hatoljon át ezúttal semmi a lelkemen, ami nem vagyok biztos benne, hogy működik, vagy jól működik. Se fény, de rosszindulat harag sem. Gyenge voltam Pax, nagyon gyenge.

Averill