 | Név: Mandrell |
Becenév: Tövis | |
Nem: nő | |
Születési idő: 1851. (a dátum többi része ismeretlen) | |
Rang: Salak | |
Faj: Misztikus | |
Foglalkozás: Megélhetési tolvaj, lázadó | |
Szint: Immundium | |
Család: Apját nem ismerte, anyja meghalt, testvére nincs | |
Képesség 1. Szint: Fémek magához vonzása vagy taszítása, mintha a teste egy mágnes lenne. Az ereje két méteres körzetben működik, 10 kilogrammig. Az erejét különböző fémporok lenyelésével tudja feltölteni. | Képzettség |
Külső jellemzés Az utcán nőtt fel, az alakja ennek megfelelően rettentően vékony, kissé alultáplált, hiszen minden falatért, minden egyes fillérrért úgy kellett megküzdenie. Nem minden napra jutott neki élelem, amivel éhségét csillapíthatta volna. Ennek ellenére bőre szép, amikor éppen nem fedi mocsok, ami elég ritka. A sötétbarna haját a divat ellenére rövidre nyírva hordja, a hosszú tincsek zavarják mozgás közben. Külseje jelentéktelen, őt pedig ez nem zavarja. Nem akar utcalány lenni, hiába lesz sokukból az. Ő tökéletesen meg van elégedve a láthatatlanságával, hiszen így könnyebben tud lopni, lopakodni. Kecses vonalú arcán pisze orr ül, barna szemei mandulavágásúak. | Belső jellemzés Ahogy a neve és beceneve is mutatja, olyan mint egy tövis. Barátságtalan és gyanakvó. Ha valaki Immundiumban nő fel, szülők és tisztességes munka nélkül, akkor gyakran válik olyanná, mint Mandrell. Noha az emberség morzsája még ott hever valahol lelke mélyén, nem engedheti meg magának, hogy általános dolgokkal foglalkozzon, mint a szerelem vagy műveltség. Egy célja van az életben, ez pedig az, hogy túléljen bármi áron. Noha ez is csak a természetes alapösztönök egyikeként munkál benne. Jelleme nem hivalkodó, inkább visszahúzódó és csak akkor lép fel saját maga védelmében, ha ez elengedhetetlen. Ezért és törékeny alkata miatt, ha teheti inkább elfut, hiába sérül ezzel az önbecsülése. |
Előtörténet
Csöndben húzódott be egy sötét árnyékba, valamelyik mocskos utca félreeső részén. Ujjai a piszkos falat súrolták, de nem törődött a rá tapadó kosszal, figyelme az utca viszonylag fényesebb részére összpontosult. Immundiumba hiába csak kevés fény jutott el, az itteniek szeme ehhez szokott hozzá, ehhez a félárnyékos szinthez. Nap közben még elfogadható volt a helyzet, hiába vették el a világosságot a fölöttük elterülő szintek és tompította is azt a gyárakból szálló füst. De éjszakánként senki sem mert kimozdulni az utcára, hiszen ijesztőbbnél ijesztőbb gyanús alakok ténferegtek kint.
Ebben a félreeső részben pedig éjszakai sötét honolt, míg kint az utcán a nappali világosság. Praktikus helynek tűnt, mivel Mandrell minden gond nélkül elfért benne apró termetével. Finnyás sohasem volt, így az nem befolyásolta őt, hogy mennyire piszkosak a falak, vagy éppen mi rejtőzhet a rés mélyén. A célja az volt, hogy ne vegyék észre.
A rendfenntartók keze nem ért el erre az alsó szintre, ennek több oka is volt. A salak nagy része keményen gürcölt, hogy megkeresse a napi betevőjét. Ehhez mérten sokan tisztességesek voltak, nem vették el, ami nem az övék, mivel tudták, hogy társuk milyen kemény munkával szerezte meg azt, legyen akár pénzről vagy ételről szó. De voltak akiknek lehetőségük sem volt arra, hogy tisztes munkával szerezzenek maguknak dolgokat. Tehát az igazság őrei részben a salak tisztességessége miatt nem jártak ezeken a lenti szinteken, másfelől nem érdekelte őket, hogy az ilyen pórnép hogy él meg. Amíg van elég munkaerő a gyárakban, addig nincs semmi gond. Na meg az sem mellőzhető, hogy ettől a környéktől még a képzett rendfenntartók is tartottak. Lehet, hogy egy kis erőfeszítéssel simán elbánhatnának a rendszegőkkel, de ha valaki a felső fényes szinteken lakik, irtózik lejönni ide, immundiumba, ahol minden sötét és nyirkos.
Az egyetlenek, akik a biztonságért felelnek itt lent, azok, akiktől éppen elloptak valamit, legyen az akár egy egyszerű civil, vagy az, akinek egy aprócska boltja van. A tulaj, vagy az éppen arra tartózkodók rohannak a tolvaj után, hogy megállítsák és visszaszerezzék, ami az övék.
Lábak dobogása hallatszott tompán az utca macskakövein, Mandrell némán húzta magát beljebb. Olyan volt, mintha egy kis világból szemlélné Delírium városában történő dolgokat. Körbeölelte a sötétség, védelmezte őt. Mások számára hiába volt ez ijesztő, ő a legjobban ilyenkor tudott érvényesülni, a feketeségben a legegyszerűbb elbújni.
Koszos ujjai egy fényes tárgyon simította végig. Nem volt túl nagy értéke az érmének, de több volt mint a semmi. Úgy gondolta talán egy kis kenyérre telik belőle, azzal el tud lenni egy darabig. A tallér szokatlanul fényes és tiszta volt Immundium koszos képéhez képest. Minden egyes pénz darab oda nem illőnek hatott, távolról ki lehetett szúrni, hogyha valaki olyat forgatott az ujjai között, esetleg fizetni akart valamiért, vagy pénzt fogadott el.
De most elhagyta a lányt a szerencséje, egy hatalmas kéz nyúlt be utána a résbe, megragadta a vékony csuklóját és minden finomkodás nélkül kirángatta őt onnan. Az érme fémesen csattant a lyukban a kövön, ahogy kiesett a lány ujjai közül. Mandrell hiába kapálózott, gyenge tagjai nem voltak képesek ellenállni a kétkezi munkában erősödött férfi szorításának.
- Engedjen el! - kiabálta ficánkolva, de se a szavai se a tettei nem értek semmit.
- Először add vissza, amit elvettél! - parancsolt rá a martalóc alkatú férfi, erős szorításban a lány háta mögött összefogva a csuklóit. Mandrellnek nem fűlött hozzá a foga, hiszen neki is meg kellett dolgoznia a pénzért, noha nem a hivatalos módon. De lehetősége sem volt máshogy élni, és ennyi év tolvajlás után lehet nem is lett volna rá képes.
Még szenvedett egy kicsit a férfi szorításában, utolsó próbaként, de vékony tagjaival a nyomába sem ért a fogva tartója erejének. Fújtatva nézett a belsőjébe, érzékelte, hogy mennyi Erő maradt még a bensőjében. Kapkodva nézett körbe, hiába lobbantak fel az agyában a környező fémek helyei és súlyai, valami megfelelő súlypontot keresett. Felfedezett egy kilincset magával szemben a szűk utcán. Fellobbantotta az erejét és rátaszított az ajtókilincsre, mintha a teste valami hatalmas mágnes lett volna. A lendület hátratántorított a férfit, neki a falnak, aki a meglepettségtől elengedte a lányt. Mandrell, hogy messzire távolodjon ellenfelétől, az iménti kilincshez vonzotta magát, kinyújtotta tenyerét az elejtett pénzérme felé, ami így a kezébe repült. Már volt két méter közte és a férfi között, de szemlélődés helyett inkább futásnak eredt. Nem akart közelharcba bonyolódni, nem volt célja bántani senkit se. Ő csak enni akart és túlélni.
Lábait gyorsan kapkodva rohant az útvesztő szerű, aránytalan utcákon, hogy minél messzebbre jusson a bűntett helyszínétől. Futás közben az anyjára gondolt, hogy hitte volna az asszony, hogy ez lesz a lányából. De ezt Mandrell már sosem fogja meg tudni. Az anyja öngyilkos lett. A környéken sokak szerint az őrülete végzett vele, nem a saját ép esze. Mandrell még kicsi volt ekkor, szinte semmit sem fogott fel a dologból, édesanyjáról is csak emléktöredékek maradtak meg benne. Apjáról még ennyit sem tudott. Mintha nem is létezett volna.
Hirtelen ötlettől vezérelve megállt egy csatorna kerek nyílása fölött. Háta mögé nézett, milyen közel jár hozzá az üldözője, majd mikor megbizonyosodott róla, hogy a férfi nem látja merre megy, leguggolt és odébb mozdította a kerek vasat, ami eltakarta az üreg bejáratát. Két lábbal huppant le a mocskos és nyirkos talajra, majd a helyére igazította a nyílászárót. Hátát a nedves falnak döntve igyekezett kifújni magát, hiszen hiába edzette meg az utcai élet, nem volt végtelen a tűréshatára. A csöndet a lihegése mellett távoli morajlás törte meg. Mandrellben feléledt a kíváncsiság, a hang irányába indult el. A csatorna henger alakú térsége kiszélesedett és vagy több tucatnyi ember üldögélt egy már majdnem otthonosan berendezett teremben. Noha víz csepegett a falakról, hűvös volt, az ottani emberek ezzel mind nem törődtek. A lány óvatosan a falhoz lapult és onnan nézte a "tömeget", míg észre nem vették.
El akart volna futni, de a férfi, aki közeledett felé, egyáltalán nem lépett fel fenyegetően. Inkább olyan volt, mint egy barátságos, régi ismerős. Kevesen figyeltek fel a lányra igazán, csak néhány figura volt, akik kérdezgetni kezdték kicsoda is ő és honnan jött, miért van itt. Talán ő egy új tag. Mandrell értetlenkedett, nem tudván, mi folyik a város alatti csatornarendszerben.
- Lázadás - szólt így az egyszerű válasz. A tagok hosszas magyarázásba kezdtek, a lánytól kérdezgették, hogy ő is csatlakozik-e, hiszen ez nem mehet így tovább, ami az alsó rétegekben folyik, borzalmas. Mandrellt zavarta a figyelem, de némán hallgatta a mesélést. Életében egy szervezetnek volt csak a tagja, de amilyen gyorsan lehetett onnan is kikerült. Ez a hely a Telihold Árvaház volt, tulajdonképpen egy nem éppen legális tolvaj képző. De a gyerekek nem maradhattak ott örökre. Ráadásul rablókat képeztek, a közösségi szellem nem nevelkedett velük. Mindenki önző volt és a saját szakállára dolgozott, s egy idő után minden egyes árva kikerült onnan. Mandrell is onnan jött, örült is a szabadságának, hiszen azokkal a gyerekekkel élt ott, amióta az anyja meghalt és nem akadt, ki vigyázzon rá és nevelje. Tommy Leigh vette szárnyai alá, és mint olyan sokukból, belőle is kiváló zsebmeccőt nevelt. S hiába az árvaház elnevezés, mindenki várja, hogy kijusson onnan. Olyan az a hely, mint egy kegyetlen otthon, ahová csak azért jár vissza az ember, mert muszáj és mert még nem tud egyedül érvényesülni. Mikor Mandrell betöltötte a megfelelő életévét gyorsan kitették onnan és még egy csicsás papírt is kapott arról, hogy ő mennyire kiváló a mesterségében. "Legalább lesz tüzeln ivalóm az első hideg éjszakára. Köszönöm szépen, Tommy." - morogta magában a lány, amikor az intézmény vezetője róka-vigyorával a kezébe nyomta a bizonyítványt, majd szélnek eresztette őt Immundium mocskos utcáin.
De ez a szervezet, tele lázadókkal sokkal másabbnak tűnt. Durva asztalok sorakoztak egymás mellett, mellettük padokkal, s a terem otthonosságát a benne terjengő hangulat adta meg. Míg a Telihold Árvaházban mindenki egymás ellensége volt, itt úgy tűnt, mintha egy nagy családot alkotnának az emberek. De Mandrell gyanakvása így sem lankadt, annak ellenére, hogy végül belépett a lázadók közé. Úgy gondolta származhat még haszna abból, hogyha ezek közé az emberek közé tartozik, legyen az akármi. Amúgy sem talált még magának terjedelmesebb életcélt, annál, mint hogy minél több ember nehezen megszerzett pénzét rabolja el. Más szóval miért ne lázadhatna?
Igaz magában mélyen tagadta, de vonzotta a családias légkör. Soha nem tapasztalt érzés volt ez neki, és már az is szívmelengető érzéssel töltötte el, ha egy sarokból nézhette, milyen szívélyesek és szeretetteljesek egymással az ottani emberek. Ez a társulat szinte teljes ellentétben állt a világ föld feletti részeivel (már amiket Mandrell ismert).